Robitz Anikó - Ég betonból

Ég betonból

Falak, falak, falak, amerre csak nézünk, falak, amelyekbe beleütközünk, amelyeken nem látunk keresztül, amelyekről nem tudjuk, mit rejtenek előlünk, kik építették, mikor és miért. Csak vannak. S úgy tűnik mindörökre, a falak, amelyek mellett jövünk, megyünk, megjelenünk, majd örökre eltününk, a falak, ezek a tökéletes, megfagyott energiától duzzadó, látószögünket betöltő terek.
Robitz Anikó járja a várost, járja a világot, fotóz, és bárhol is legyen, mindenhol fel tudja fedezni és megmutatni ugyanazt: saját látását és véleményét térről és időről, olyan mértani pontossággal kiválasztott geometrikus felületeket tárva elénk, amelyektől meghökkenünk: mert egyrészt valós, talált felületek, falak ezek, másrészt olyan kegyetlenül szikár, a tér energiáját oly drámai módon bemutató képi konstrukciók, amelyek túlmutatva önnön valójukon kevernek le lelkünknek egy hatalmas pofont.
Ez a pofon meg nem más, mint a tény, hogy e fotókon nincs látható élet, élőlény, mosoly, szín, kutyus, autóbusz, csak fekete-fehér holt felületek, amelyek meg azért ilyenek, ennyire csupaszak, hogy minél jobban beszippantsák a nézőt, aki a szemlélés által tölti meg azokat saját spirituszával. Mert e fotók a szavak, fogalmak, történetek kiiktatásával csak a színtiszta energiára koncertrálnak, s a nézés folyamata során belénkívódnak, szervessé válnak, s fokozatosan, lelkünk emelkedésével transzcendessekké lesznek. Olyanok, mint valami iszonyú energiájú teherliftek amelyek az égbe visznek, annak is valami olyan távolian magas szférájába, ahová csak nagyon keveseket szállítanak fel, mert a legmagasabb szférákba csakis a térbe szorult színtiszta erő felszabadításával emelkedhetünk.
Robitz Anikó falai, legyen az akár az angyalföldi vagy józsefvárosi agyonkoptatott, agyonáztatott falfelület, vagy a legfényesebb, legsímább, legtökéletesebb párizsi vagy brüsszeli megfelelő, nekem ugyanazt mondja: ezek a fotók azért vannak, hogy létrát adjanak alánk, mely segítségével a nézés és látás liftjén felemelkedhetünk oda, ahol már könnyű és légies, színtiszta fény a lelkünk. Oda, ahol már fehérek a képek.

dr Máriás Béla